Elérkeztünk a sorozat harmadik, s egyben utolsó részéhez. Az
előző „epizód” ott lett elvágva, hogy elkezdtem kacsingatni az MR2-es Toyoták
fele. Ha már szóba került a típus, érdemes kicsit elmerengeni rajta. Fiatalos,
sportos, van belőle veterán, youngtimer és relative modern, de őszinte 2000-es
évekbeli opció is. Szinte bárkinek megfontolandó, aki fogékony a középmotoros,
nyitott tetős, érzéki autózásra. Úgy gondolom, ha már autóra gyűjtöttem évekig,
mint az egyetem alatti „nulladik” projekt (tehát amíg nem kapnak el igazán a
„nagybetűs élet” kiadásai), akkor logikus, hogy egy alapvetően ésszerűen
gondolkodó, nem autórajongó ember számára legértelmetlenebb opcióként az első
generációs példányokba szeressek bele igazán. Miért választanám a gyakoribb
második, vagy az olajfogyasztós motoros, ugyanakkor jóval modernebb és frissebb
harmadik generációt, ha lehet hozni egy teljesen irracionális döntést is? Ugye?
Nézzék meg például ezt a példányt, még épp eladó sorban van:
Igaz , nem T-top, de azzal már-már túl menő is lenne. Olyat
is árultak pár hónapig egyébként itthon, nézegettem is sokat a hirdetést. A
típus hátránya, hogy alkatrészek és fenntartás tekintetében még annyi infóm sem
volt, mint a 924-esekről. Illetve bár a stílusa hibátlan, túl erősnek sem mondanám,
116 lóerő 1 tonnához nem rossz, de nem acélos számok ezek azért. Nem mintha az
1100-1200 kiló körül mozgó ’24-esek 125 vad musztángja sokkal jobb lenne
teljesítmény/súly arányban.
Idő közben a kedves barátom által belengetett 924 S-en is
forgott persze az agyam, de leginkább csak érdekesség szintjén. Azért biztos,
ami biztos, elkezdtem nézegetni az USA verziók lökhárítóit és barátkozni velük.
Pár hónap alatt el is jutottam addig, hogy nem is annyira gusztustalanok azok a
nagy kiálló fémek és gumik az autón, inkább egyedi, markáns karaktert adnak
neki – leginkább elöl. A szélességjelzőkön sokkal tovább tartott túltenni
magamat, de azt fel lehet fogni ínyencségnek, nem igaz?
A remény hal meg utoljára, így 2016 februárjában még autó
nélkül álmodoztam 924-esekről, MR2-kről és mindenféle alternatíváról (ami éppen
a héten bekattant), mikor megcsörrent a telefonom. Igen, tudom, beszéltünk arról
a 924 S-ről. Aha, hogy érdemes lenne
lecsapnom rá… Elkezdted összerakni? Jó, szívesen megnézem valamikor. Valahogy
így indult a történet. Nővérem barátjával el is mentünk megnézni, ő is
autórajongó, csak a világ volkswagenebbik felén, szerepelt már a blogon ex I-es
Cabriója is. Az autó teljesen szétkapott állapotban várt, fényezésre
előkészítve. Jobb is, hogy nem apámmal jöttem, ő nem bírja az ilyet, ráadásul ő
leginkább egy 3. generációs MR2-esre próbált rábeszélni, ha már hobbiautó. Azt
ő is csípné, mindig tetszett neki a típus. Vagy még inkább egy GT86, hmm… de
hát az esélytelen, neki kéne olyat venni inkább a családi Corolla helyett!
A készülő S sztorija röviden: egy épp Amerikában élő magyar
úriember vásárolta a gépet, majd mikor hazaköltözött a család, rendes tulaj
lévén hozták magukkal az autót is. Más se hagyná ott házikedvencét csak azért,
mert pár ezer kilométerrel odébb költözik, ez a helyes magatartás. Itthon
később találat érte a jobb elejét a kocsinak, egy villamos erősebb volt. Utána
jöhetett (tizen)pár év állás, amíg felcsillantak az újjászületés reményei. Hogy
hol és mit hegesztettek, cseréltek, az gyakorlatilag láthatatlan maradt a
szemünknek, igényes munka. Nem tudom, mi lehetett nagyobb szívás, ez a művelet,
vagy az új, szélességjelzős első karosszériaelemek levadászása? Ugyanis van
annak kialakított hely, nem csak úgy oda van fúrva utólag, Európából biztos
olcsó és egyszerű leszervezni egy ilyen beszerzését vélhetően a tengerentúlról.
Egy szó, mint száz, úgy döntöttem vágjunk bele! A megbeszélt konstrukciót az tette izgalmassá, hogy a kész autó adás-vételénél volt esedékes a fizetés, így addig is külső szemlélőként néztem a projektet, ami még folydogált egy darabig, ellenben a szerelésben nem tudtam segédkezni, így nem voltam közvetlenül érintett. A „924-est fogok venni” ugyanakkor most hangzott először tényleg úgy a számból, hogy annak reális esélye is felbukkant a horizonton. Nyárra értünk oda, hogya fényezőnél elkezdődtek az újjászületés igazán látványos lépései. El-elnéztem kíváncsiskodva, hogy haladnak a munkálatok, egyik délután pedig már úgy toppantunk be apámmal, hogy egy tűzpiros, akarom mondani gyári nevén Guards Red színben pompázó karosszéria tárult a szemünk elé. A következő kép már 2016 karácsonya környékén készült. Ugyan még motor nélkül, de már egész autószerű a képződmény:
Ekkor már kezdtem igazán hinni a dologban és bár
folyamatosan nézegettem a hirdetéseket, csupán „vészhelyzet esetére” és
önszórakoztatásból tartottam magam képben az aktuális 924 és MR2 piacot
illetően. Közben meggyőztem magam, hogy klassz dolog ez az amerikai eredet,
mert mégis ki hajózott volna át egy ilyen kis értékű és jó darabig alábecsült
típust az óceánon? Még ’44-eseket csak-csak, de 924-est? Ez ráadásul S, ami még
izgalmasabb, hiszen a 944 technikáját rejti gyakorlatilag a lemezek alatt,
szóval 2.5 liter, 150 lóerő, ami elég pengén hangzik! Ugyanakkor nyilván
költségesebb is, ami miatt én alapból kizártam a keresésből a 944-eseket. Sokat
fikázott dolog az Audi-VW eredetű alaktrészek sokasága, de fenntartás
szempontjából nem elhanyagolható tényező! Aztán lenyomtam ezeket az
aggodalmakat a tudatalattimba, mert ilyen lehetősége ritkán adódik az embernek,
különösen 22 éves korában. Jó lesz ez, 924, és kész – ha most lett összerakva,
akkor meg nagy baj csak nem lehet egy jó darabig. Előbbi remek ön-átverés,
utóbbi talán reális elvárás, de amúgy is ritka dolog az S modell, remek
befektetés hosszútávon, nem hozok én hülye döntéseket.
Aztán megint eltelt pár hónap, miközben érkezett 1-1 kép az
aktuális állapotról. Bekerült az új szélvédő, felgyúltak a bukólámpák, aztán
jött egy fotó a messengeren, amivel éreztem, a célegyenesben vagyunk, ugyanis a
fordulatszámmérő 900-as fordulatot mutatott. Hiszen már él!
Nem sokkal később, márciusban a Vasúttörténeti parkban
megrendezett Oldtimer Show-n megcsodálhattam a vasat, ami a kiállításra járóképes klasszikussá érett. Megható volt a látvány, és végre a családnak is volt egy kézzelfogható bizonyíték arról, hogy hamarosan bizony hamarosan Porschém lesz!
Még néhány finomítás követte az eseményt, felkerült a
díszcsík (rendkívül fontos!), majd tavaly májusban eljött a nagy nap és
megvettem életem első autóját, egy Porschét. A márka rajongójaként kevés szebb
dolgot tudtam volna elképzelni, az örömöt pedig a hazaérkezéskor már
dinamikusan csöpögő kormányszervó olaja sem tudta beárnyékolni. Ez persze csak
egy kis „poén” a végére, egy frissen összerakott old/youngtimerrel még bármi
előfordulhat. Sok dolog elő is fordult, de annyit leszögeznék, hogy az autó él
és virul, túl van ~3500 trélerezéstől mentes, élménnyel teli kilométeren és
remek formában várja a 2018-as szezont, hogy tényleg összeérjen. Jelentem, a
gatyám még megvan, a tárcám se lehelte ki a lelkét, de a kalandokról majd
később.
A hátsó képet Juhász Marci barátom készítette!
Mi a tanulság? Közhellyel zárnék: az álmok azért vannak,
hogy megvalósítsák őket, sosem szabad feladni. Nem mondom, szerencse is kell
hozzá, de nekem végül összeálltak a csillagok, egy piszok mázlista vagyok.
Köszönöm minden ismerősnek és főleg családtagnak, hogy elviselték a rengeteg
beszéddel fűszerezett álmodozásom, hogy támogattak és természetesen hatalmas
köszönet illeti szerelő-extulajdonos barátomat is, hogy lehetőséget adott és
hozzájuthattam életem első Porschéjához. Ideje elkezdeni gyűjteni a
következőre!
 |
| Átjutva az okmányiroda útvesztőin sikerült megszerezni idő közben a kocsi elejére a "B" méretű rendszámot is. |
